2011. november 2., szerda

November - Szent András hava - Őszutó - Enyészet hava


November havában a Fény mellett előtérbe kerül az Árnyék is. A kettő egysége. Az elmúlás, elengedés nehéz témája, és a Halál, melyet a hétköznapokban sokszor tabuként kezelünk. Emlékezünk, búcsúzunk. A Természetben elenyészik mindaz, mi az Őszből még megmaradt. Ez nem a felhőtlen vidámság órája. Szeretem a Novembert, szeretem a Skorpió idő energiáit, a mélységeit, ahonnan rengeteg energiát tudunk magunkkal hozni, ha merünk alámerülni, szembenézni önmagunk Árnyékával. Érzelmi - lelki stabilitás nem is létezhet másként. A Természet is visszavonul, megpihen, erőt gyűjt, átalakul ... hogy aztán majd újjászülethessen.

 

 "Az ifjúság álmodik, és nem tud semmi biztosat az évszakokról. Számára a díszletek változnak csak, az élet sugárzó játékának díszletei. Az évet úgy látja, mint négyfelvonásos színjátékot. Mikor az ifjúság életérzése múlóban, érzékenyen figyelni kezdünk a külső változásra: novemberben nemcsak bőrünk érzékeny, hanem lelkünk is. Valami történik, ami nyugtalanít.
    A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör valóságosan életre kelt volna. A tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség és kisség városiasság, s ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor. Mindenekelőtt – és mindenekfölött – fázunk.
  Mint egy középkori város lakói, kiket váratlan támadás ért, lázasan, kissé fejvesztve készülünk a védekezésre: szenet rendelünk, vastag ruhákat szellőztetünk, beöltözünk a tél jelmezeibe, félünk valamitől. Nemcsak a hidegtől félünk. Álmainkban még feldereng egy kegyetlen élmény, a jégkor emléke. Gyermekkorunkban szívesen lapoztunk egy színes rajzokkal ékes könyvet, melynek ez volt a címe:A tél örömei. A képeken nagyapó, keménykalappal fején, fehéren és rózsaszínen korcsolyázott, mint egy megőrült hóember, mindenfelé szánok csilingeltek, a behavazott fák violaszín csillogással álltak az alkonyi, hideg napsütésben. Mindez elmúlt.
    Nyarak és telek megtanítottak rá, hogy a télnek nincsenek „örömei”, nincs más, igazi élet, csak az a pogány és vad öröm, mely elragad mindent, ami él, ha fény esik reá. Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melynek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka. Már nem örülök a télnek; csak az ifjúság tud e barbár ünnepélynek örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja a gyomrom, bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcsolyázni nem tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait. Marad az irodalom, a füstös kávéház, mely már délelőtt is sötét, a vastag ruhadarabok és a légcsőhurut. Mindez sovány öröm.
   A szobát befűtötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint a rab, aki megkezdi fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk. Talán kibírjuk."
/Márai: November/


6 megjegyzés:

  1. Én úgy érzem,nem bírom ki ezt az 5 hónap fogházbüntetést://///

    VálaszTörlés
  2. Még szerencse, hogy írtál elé, mert Márai elég sötéten látta a novembert. Szinte fel sem tűnt, hogy eltelt az október, én még élvezem a novembert, de biztos csak azért, mert még nem szakad az eső. A ködön meglepődöm reggelente, meg azon a levélmennyiségen, ami naponta leesik, de még mindig micsoda színek pompáznak.

    VálaszTörlés
  3. Hàt igen, elkezdett sèrtődötten êlni...

    Lànyok, egy megoldàs van: "fiatalnak" maradni:))

    VálaszTörlés
  4. Vivi,
    köszi Márait és a mai napot. Mindent....

    VálaszTörlés
  5. Én benne vagyok, forever young! ;-)

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...