December - Karácsony hava -Télelő - Álom hava - Istenfiak (Tárkányok) hava

 

Az Adventi Doboz-Naptárunk :)

Szeretem December havát. Mióta anya vagyok, még inkább. Izgatott készülődés, vidámság, melegség költözik az estékbe. Valahogy jobban figyelünk egymásra. Intenzívebbé, bensőségesebbé válnak a szálak, melyek összekapcsolnak minket másokkal. Tervezgetés, apró titkok, a forró csoki, tea illata, a kisfiam örömtől csillogó tekintete, ahogy újabb és újabb ajándékokra lel. Idén nyert először értelmet az Adventi Naptár számára. Hosszas tervezgetés után végül egy doboz mellett döntöttem (köszönet érte Levendulalánynak:))). Az Adventi Dobozunkba minden reggel ajándék érkezik a jófiúknak (én idén először külön-bejáratú adventi naptárt kaptam csodás bonbonokkal - biztos mert nagyon jó voltam:))) az Angyalkák és a Mikulás szalaggal kötik át és kicsi képmásukat hagyják a dobozon ittjártuk után. Nimród harsányan örül, kiabál, kacag mikor meglátja:) aztán napközben még sokszor visszajár ellenőrizni, hátha ismét rácsücsültek jelezvén az újabb meglepetéseket...
Boldog és Békés Adventi időszakot, December Havát Mindenkinek!


"December már igazi téli hónap, amelyet a karácsonyra való felkészülés jellemez. A mind rövidebbé váló nappalok, és a hosszabbodó, sötét éjszakák kedveznek a titokzatosságnak, a rejtelmes jóslatoknak... Nagy Károly szent hónapnak nevezte el decembert a nagykarácsonyi ünnepek alapján, amelyek az áhitatos szívek örömnapjaiból állnak. Ez a hónap a pihenés, megbékélés és a jó hangulat jegyében telt el, az emberek a családi tűzhely köré húzódtak, és élvezték a jól végzett munka megérdemelt gyümölcseit."

 /Szoboszló képeskönyve/

"A szeretet erő. A szeretet hiánya félelem. Választhatunk.

A szeretet öröm. Az örömben lehull a félelem, a reménytelenség, a józan ,,én” szorongva figyelő görcse. Az öröm extázisa összeköti az embereket egymással és a láthatatlan világgal. Kilépünk magányunk páncéljából, megéljük az ,,együtt” örömét, lebegünk. Az ,,éntelenség” mágiája ez. Az igazi nagyság és a hatásos cselekvés titka. Minden lehetséges!
A szeretet szeretetet vonz. Ha valóban ráhangolódunk a szeretet bennünk rezgő isteni vibrációjára, akkor mindig biztonságban leszünk, békére lelünk. A büszkeség, az önérzet, a féltékenység, az irigység és a gyanakvás többé nem számít, betölti helyét a létezés iránt érzett szeretet...
A harmónia szeretet. A szeretet békét szül..."

/Moldován Katalin - www.piliscsaba.hu/

"A téli napforduló - a Fény születése, növekedése a kozmoszban és bennünk. Ismét annak lehető­sége számunkra, hogy a világosan-látás emberei legyünk. Legfontosabb művünk önmagunk megalkotása legyen, a fokozatos fejlődés útján, a kozmikus ritmusban, a természetes életbeilleszkedő ember jegyében. Bármilyen is az élet és a világ körülöttünk, a humánum, a természetes élet képviselői legyünk."

/Hónapsoroló Virtus/

"Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.

Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letöröltük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.

   A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszabbakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.
   Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok.
   Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban.
A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
   Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt tudja, amit tud."

/Márai Sándor/