Február - Jégbontó - Télutó - Böjtelő hava

 Képek: www.indafoto.hu, www.erdon.ro, www.valogatasaim.blogspot.com

Február nevét Februusról, a megtisztulás római istenéről kapta. A február már az antik Rómában is a decemberi, januári mulatozásokat követő testi-lelki purgálás idejének számított.

A természetben a Tél és Tavasz határához érkezünk, elindul valamiféle belső mozgás a mozdulatlanságból az ébredés, a ridegségből a melegség felé. Szívünk, lelkünk mélyén is ezt érdemes felkutatni, meglelni: Az Ébredést, a belső energiák mozdulását és összekapcsolódni velük...nap mint nap... 

  

"Ezek a hosszú februári éjszakák, mikor a kihűlt szobában felébredünk a szél vinnyogására, dideregve ülünk fel az ágyban, meggyújtjuk a kislámpát, rágyújtunk, megnézzük az órát – korábban virrad már, de nincs sok öröm benne, mert nappal is a tél odvában kucorgunk, betegségek, csőrepedések, füstölgő kályhák, elvégezetlen irodalmi és reménytelen, kedvetlen emberi feladatok között, rongyokba és prémekbe bugyolálva -, lila körmeinkre lehelünk, s eszünkbe jut, hogy megint elmúlt egy farsang, az ablakon kocogtat a hamvazó szerda jeges ujja, az öröm elillant és öregszünk.

      Így ülünk a februári hajnalban, kedvetlenül és lila körmökkel. Kamránk, melyet ősszel bölcsen megraktunk, kiürült már; a befőtteket és az oldalast megettük, a savanyú káposzta végére járunk. Ismerőseinket elviszi egy tüsszentés is e hetekben. A nők lakkcsizmásan gázolnak az olvadó hólében, a szennyben és latyakban, ormótlanul, cinóbervörös orral, mintegy csak jelezve – mütyürkével és pillantással – női jellegüket.
         A könyvekre csömörrel pillantunk az éjjeleken; úgy tetszik, már elolvastunk minden könyvet, s egyik sem tudott segíteni. Napközben félórákat fekszünk a kvarcfény alatt, tátogva, és szomjasan nyeljük, szopogatjuk az ózonízű fényt, cuclizzuk a mesterséges sugarakat, oly mohón és tikkadtan, mint ahogy egy alvilági szolganép vágyhat a fényre és szabadságra. A fényre emlékezünk, mely reménytelenül hiányzik életünkből, a fényre, melyben van valami pogány és kegyetlen, valami erkölcstelen és nagyszerű, mint az életben.
         Aztán arra gondolunk, hogy ez a hónap, mely telítve van zenekari hangversennyel és tüdőgyulladással. Ez a hónap, mikor egészen kis mozdulatokkal élünk, óvatosan és gazdaságosan, mint a bölcs állatok, melyek lecsökkentik ilyenkor az élet tevékenységét, mozdulatlansággal védekeznek, lassított érveréssel szunyókálnak és pislogva, rejtélyes félálomban várják a napot. E hetekben, tél vége felé, tanácsos különösebb erőpazarlás nélkül élni: rövideket írni – legföljebb négy-öt sort egyszerre -, mint a medvék.

De hajnal felé, az ébredés józan káprázatában, eszünkbe jut a farsang, mely megint egyszer elviharzott mellettünk, álruhában, lobogó szalagokkal, színes papírszeméttel szórta tele a világot, visított és sikongott, jeleket adott és integetett, s mi kitértünk előle. Most már itt a reggel, mely hamut hullat fejünkre. Az ablak előtt a fákat nyöggetik a böjti szelek. Lehet, gondoljuk dideregve, hogy valami féktelen és túláradó is volt az életben, valamilyen eszelős öröm, vad és visító boldogság, amely fütyölt az értelem méltóságára – s talán erről volt szó; csak mi nem tudtuk.

/Márai: Február/

Január - Fergeteg hava - Boldogasszony hava

 

Nem a hó nálunk sem esett (sajnos), ezek még tavalyi fotók. Egyrészt nagyon vágyom rá, másrészt a fehér újabban feljött a kedvenc színeim közé. Bámulatos hogy mennyit tudunk változni évről-évre. Megszeretni a telet, a fehéret, ami régen még csak nem is létezett számomra, új ízeket, illatokat, filmeket, zenét, embereket... bármekkora közhely is, hiszem, hogy csak az örök változás az állandó. Lenyűgöz az ereje, a sokszínűsége, az újdonság varázsa. Szeretem a változásokat. Épp ezért szeretem az Új Évet is. Új tervek, új feladatok, új lehetőségek, új emberek, új örömök...

Igyekszem úgy élni, hogy megcáfoljam Hamvas szavait...
 

,,Senki közülünk nem él a mának és a mában és a pillanatban. Mindnyájan ma a holnapot éljük - holnap:
a holnaputánt. Sorsunkat a jövőbe vetjük: azt hisszük, holnap érünk el oda, ahol aztán már igazán el lehet kezdeni élni. Mert azt senki sem gondolja komolyan, hogy amit ma csinál, az teljes értékű élet.”

/Hamvas Béla/

 

 "Január - névadója a kétarcú Janus, akit egy előre - a jövőbe, és egy hátra - a múltba tekintő profillal ábrázoltak, s tiszte szerint a kezdet, az újrakezdés istensége volt.

 

Az év utolsó hetét a visszatekintésre szenteltük, számba vettük azt, amit adott az esztendő. Az újév első hete pedig az előretekintésé, a tervek, elhatározások időszaka; célként, eszményként képzeljük el, valósítsuk meg a nyugodt, derűs, bölcs Kozmikus Embert, a Természetes Életet. Igazságokkal telítődjünk ez idő alatt a megvalósítás érdekében. Mérjük magunkat az eszményképekhez, igazságokhoz, s ha egyben-másban el is marasztaltatunk, híjával találtatunk, ne csüggedjünk bizakodva, újult erővel lássunk hozzá a magunkévá tett eszmék, gondolatok megvalósításához."

/Forrás: Hónapsoroló Virtus/

Boldog Karácsonyt!

 

Mi a mai napon már elutazunk, legközelebb Szilveszter előtt találkozunk.

Áldott, boldog Karácsonyt Kívánok Nektek, a Levendula és Csokoládé minden régi, új, rendszeres és rendszertelen olvasójának! 

(A képen rózsalikőr, ibolyalikőr és ibolyás cukor.)

December - Karácsony hava -Télelő - Álom hava - Istenfiak (Tárkányok) hava

 

Az Adventi Doboz-Naptárunk :)

Szeretem December havát. Mióta anya vagyok, még inkább. Izgatott készülődés, vidámság, melegség költözik az estékbe. Valahogy jobban figyelünk egymásra. Intenzívebbé, bensőségesebbé válnak a szálak, melyek összekapcsolnak minket másokkal. Tervezgetés, apró titkok, a forró csoki, tea illata, a kisfiam örömtől csillogó tekintete, ahogy újabb és újabb ajándékokra lel. Idén nyert először értelmet az Adventi Naptár számára. Hosszas tervezgetés után végül egy doboz mellett döntöttem (köszönet érte Levendulalánynak:))). Az Adventi Dobozunkba minden reggel ajándék érkezik a jófiúknak (én idén először külön-bejáratú adventi naptárt kaptam csodás bonbonokkal - biztos mert nagyon jó voltam:))) az Angyalkák és a Mikulás szalaggal kötik át és kicsi képmásukat hagyják a dobozon ittjártuk után. Nimród harsányan örül, kiabál, kacag mikor meglátja:) aztán napközben még sokszor visszajár ellenőrizni, hátha ismét rácsücsültek jelezvén az újabb meglepetéseket...
Boldog és Békés Adventi időszakot, December Havát Mindenkinek!


"December már igazi téli hónap, amelyet a karácsonyra való felkészülés jellemez. A mind rövidebbé váló nappalok, és a hosszabbodó, sötét éjszakák kedveznek a titokzatosságnak, a rejtelmes jóslatoknak... Nagy Károly szent hónapnak nevezte el decembert a nagykarácsonyi ünnepek alapján, amelyek az áhitatos szívek örömnapjaiból állnak. Ez a hónap a pihenés, megbékélés és a jó hangulat jegyében telt el, az emberek a családi tűzhely köré húzódtak, és élvezték a jól végzett munka megérdemelt gyümölcseit."

 /Szoboszló képeskönyve/

"A szeretet erő. A szeretet hiánya félelem. Választhatunk.

A szeretet öröm. Az örömben lehull a félelem, a reménytelenség, a józan ,,én” szorongva figyelő görcse. Az öröm extázisa összeköti az embereket egymással és a láthatatlan világgal. Kilépünk magányunk páncéljából, megéljük az ,,együtt” örömét, lebegünk. Az ,,éntelenség” mágiája ez. Az igazi nagyság és a hatásos cselekvés titka. Minden lehetséges!
A szeretet szeretetet vonz. Ha valóban ráhangolódunk a szeretet bennünk rezgő isteni vibrációjára, akkor mindig biztonságban leszünk, békére lelünk. A büszkeség, az önérzet, a féltékenység, az irigység és a gyanakvás többé nem számít, betölti helyét a létezés iránt érzett szeretet...
A harmónia szeretet. A szeretet békét szül..."

/Moldován Katalin - www.piliscsaba.hu/

"A téli napforduló - a Fény születése, növekedése a kozmoszban és bennünk. Ismét annak lehető­sége számunkra, hogy a világosan-látás emberei legyünk. Legfontosabb művünk önmagunk megalkotása legyen, a fokozatos fejlődés útján, a kozmikus ritmusban, a természetes életbeilleszkedő ember jegyében. Bármilyen is az élet és a világ körülöttünk, a humánum, a természetes élet képviselői legyünk."

/Hónapsoroló Virtus/

"Ez a hónap az ünnep. Mintha mindig harangoznának, nagyon messze, a köd és a hó fátylai mögött.

Gyermekkorunkban e hónap első napján árkus papírra, kék és zöld ceruzával, karácsonyfát rajzoltunk, karácsonyfát, harmincegy ággal. Minden reggel, dobogó szívvel, megjelöltük, mintegy letöröltük e jelképes fa egyik ágát. Így közeledtünk az ünnep felé. E módszerrel sikerült a várakozás izgalmát csaknem elviselhetetlenné fokozni.

   A hónap közepe felé, amint közeledett az ünnep, már állandóan lázas voltam, esténként félrebeszéltem, hideglelős dadogással meséltem dajkámnak vágyaimról. Mit is akartam? Gőzvasutat és jegylyukasztót, igazi színházat, páholyokkal, színésznőkkel, rivaldafénnyel, sőt valószínűleg kritikusokkal és azokkal a szabónőkkel is, akik megjelennek a főpróbákon, és rosszabbakat mondanak a darabról. Ezenfelül lengyel kabátkát akartam, továbbá Indiát, Amerikát, Ausztráliát és a Marsot. Mindezt persze selyempapírban, angyalhajjal tetézve. Egyáltalán, gyermekkoromban mindig a világegyetemet akartam, az életet, amely egyszerre volt bicikli, kirándulás a Tátrába, anyám zongorázása a sötét társalgóban, bécsi szelet, almásrétes és diadal összes ellenségeim fölött.
   Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt, nézelődöm. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugo összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, s ha jól meggondolom, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok.
   Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, a szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtudtam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi nem nehezebb, mint a szeretet kifejezni. A költőknek nem sikerült, soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban.
A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni; ha kimondják, már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.
   Mindezt tudva, az egyre zavartabb és bizonyosabb tudásban, nem tehetek mást, mint sorra járni az üzleteket, s vásárolni öngyújtót, illatszert, nyakkendőt és jegylyukasztót, gőzvasutat és Victor Hugo összes műveit. Tudom, hogy mindez reménytelen. Mit csináljak? Az ember azt tudja, amit tud."

/Márai Sándor/

November - Szent András hava - Őszutó - Enyészet hava

November havában a Fény mellett előtérbe kerül az Árnyék is. A kettő egysége. Az elmúlás, elengedés nehéz témája, és a Halál, melyet a hétköznapokban sokszor tabuként kezelünk. Emlékezünk, búcsúzunk. A Természetben elenyészik mindaz, mi az Őszből még megmaradt. Ez nem a felhőtlen vidámság órája. Szeretem a Novembert, szeretem a Skorpió idő energiáit, a mélységeit, ahonnan rengeteg energiát tudunk magunkkal hozni, ha merünk alámerülni, szembenézni önmagunk Árnyékával. Érzelmi - lelki stabilitás nem is létezhet másként. A Természet is visszavonul, megpihen, erőt gyűjt, átalakul ... hogy aztán majd újjászülethessen.

 

 "Az ifjúság álmodik, és nem tud semmi biztosat az évszakokról. Számára a díszletek változnak csak, az élet sugárzó játékának díszletei. Az évet úgy látja, mint négyfelvonásos színjátékot. Mikor az ifjúság életérzése múlóban, érzékenyen figyelni kezdünk a külső változásra: novemberben nemcsak bőrünk érzékeny, hanem lelkünk is. Valami történik, ami nyugtalanít.

    A télbe úgy lépünk e napokban, mintha egy komor mondakör valóságosan életre kelt volna. A tél egyszerre mondakör és barlang, kissé betegség és kisség városiasság, s ugyanakkor vannak benne fókák, rozmárok, átutazó külföldi énekesek, diplomás hólapátolók, van benne kamillatea és forralt bor, s van benne fülledt és szorongó várakozás, mintha magunkra maradtunk volna a világban, egyedül sorsunkkal, mely zúzmarás és komor. Mindenekelőtt – és mindenekfölött – fázunk.
  Mint egy középkori város lakói, kiket váratlan támadás ért, lázasan, kissé fejvesztve készülünk a védekezésre: szenet rendelünk, vastag ruhákat szellőztetünk, beöltözünk a tél jelmezeibe, félünk valamitől. Nemcsak a hidegtől félünk. Álmainkban még feldereng egy kegyetlen élmény, a jégkor emléke. Gyermekkorunkban szívesen lapoztunk egy színes rajzokkal ékes könyvet, melynek ez volt a címe:A tél örömei. A képeken nagyapó, keménykalappal fején, fehéren és rózsaszínen korcsolyázott, mint egy megőrült hóember, mindenfelé szánok csilingeltek, a behavazott fák violaszín csillogással álltak az alkonyi, hideg napsütésben. Mindez elmúlt.
    Nyarak és telek megtanítottak rá, hogy a télnek nincsenek „örömei”, nincs más, igazi élet, csak az a pogány és vad öröm, mely elragad mindent, ami él, ha fény esik reá. Novemberben sértődötten kezdek élni. Kezdődnek az irodalmi felolvasások, melynek untatnak, kezdődik az a csendes és szanatóriumszerű szobaélet, mikor úgy ébredünk a szürkén-nyálkás reggelre, mint a betegség napjaira, kezdődik a mesterséges fény és mesterkélt hő időszaka. Már nem örülök a télnek; csak az ifjúság tud e barbár ünnepélynek örülni. Disznótorra nem járok, mert nem bírja a gyomrom, bálba nem megyek, mert kövér és magányos vagyok, korcsolyázni nem tudok, és sízés közben mindenki eltöri sípcsontjait. Marad az irodalom, a füstös kávéház, mely már délelőtt is sötét, a vastag ruhadarabok és a légcsőhurut. Mindez sovány öröm.
   A szobát befűtötték, a kályha elé állok, oly kedvetlenül, mint a rab, aki megkezdi fogházbüntetését. Öt hónapot kaptunk. Talán kibírjuk."

/Márai: November/

Október - Mindszent hava - Őszhó - Magvető hava

Az október igazi őszi hónap, a szüret ideje. A fákról lehullanak a levelek, a hónap végére az utolsó költöző madarak is elrepülnek. Az őszi munkák folytatódnak a kertekben, a szántóföldeken, megkezdődik a szüret. 

 

Lélektanilag érdemes átgondolnunk, hogy mitől búcsúzunk személyes életünkben? Mit engedünk el? Milyen életterületen szeretnénk minőségi változást, átalakulást megélni?

"Október havában a természet is pihenni készül, egyre jobban vöröslenek, majd bebarnulnak a levelek, s lehullnak. Ami az anyag bűvkörében élt, a földbe kerül. Ebben az időszakban még mélyebben hatol a Nap a rejtett birodalomba, a földön csökken a világos órák száma. A lélek, most a jelenségek láthatatlan
oldala felé fordul. A nagy átalakulás misztériuma ölt testet, ez félelemmel, romboló indulatokkal töltheti el azt az embert, aki nem képes befelé fordulva, a belső önmegismerés kalandos, néha talán kegyetlen, de indenképpen szükséges útját, a spirituális mélységeket, titkokat megismerni. A felemelkedés előtt a léleknek meg kell tapasztalnia, hogy minden dolog valamilyen folyamat része. A teremtmény változik, a változás a ,,halál” folyamata. A változtató elv azonban évről-évre ugyanúgy festi vörösre a fák levelét, ahogy a lélek mély bugyraiban újra és újra bölcsességre lel. Fel kell tudni ismerni, amire már nincs szükség, s így válik uralhatóvá a halál, a nagy átalakulás. Ez a halál a felvállalt sors része, az életút egy szakasza, és nem az egészé!
Évről évre: halál és újjászületés."

/Forrás: www.piliscsaba.hu/

"Emlékszem egy októbere, mikor a német erdőben éltem, tölgyek és vezérigazgatók között, egy szállodában, ahol mindent villanyos erő hajtott, vadásznak öltözött pincérek lesték a vendégek óhajait, s Rübezahl, mint régimódi házigazda, minden délután kilépett az erdőből, megállt a szálloda bejáratával szemközt, a napsütötte tisztáson, aggódó pillantással szemlét tartott a pázsit és a felhők között; majd komoran és kiség nevetségesen eltűnt a szarvasetetető irányában.

Ez az október minden más októbertől különbözött. Fiatal voltam és igényes. A szállodában már fűtöttek. Este a társalgó kandallója előtt ültem, szmokingban és escarpinben, könyvvel kezemben, s úgy éreztem magam, mint lord Byron, mielőtt elment meghalni a görög szabadságért. Abban az időben én is hajlandó lettem volna elindulni és meghalni, esetleg csak egyszerű levélbeli hívásra, valamilyen idegen ügyért, érthetetlen szabadságért.

Sejtettem, hogy minden összetartozik. Minden reggel azzal az érzéssel léptem a szállodai szoba ablakához, hogy szerepem van a világban, a feladatom feltűnés nélkül, tapintattal, de kegyetlen következetességgel kell majd elvégeznem. Gyanítottam, hogy sietnem kell, mert nem élek soká; de ezt a távoli, kissé bizonytalan időpontot mindenesetre száz éven túl képzeltem. Óriási fák között éltem, valószínűtlen hegyóriások között, valamilyen sugárzó és illetlen fényűzésben, mely nem illett társadalmi helyzetemhez, nem illett anyagi viszonyaimhoz, de csodálatosan megfelelt igényemnek, mellyel az élet felé fordultam.

Mindehhez október volt, kevés köd, kevés napsütés, az életnek az a meleg, kissé színházias félhomálya, mely múlhatatlanul színészkedésre késztet fiatal embereket. Mire az ember hozzáöregszik az évszakokhoz, mintegy kitanulja világításukat, esélyeiket, szépségüket és veszélyeiket, már nem érzi díszletnek a világot. A valóság érdekli, mely olyan más, olyan meglepő s oly független szándékainktól! Ifjúságom e pillanata számára az október egyetlen naplemente volt, tele német irodalommal, általános szabadságvággyal, öntudatlan dandyzmussal, melyben oly nyugodtan és természetesen mozogtam, mint egy színész a színpadon, élete egyik jelentős szerepében.

A szálloda nagyon finom volt, s természetesen a hozzávaló október is finom volt, mintha az igazgatóság mindent elkövetne, hogy jó minőségű évszakot nyújtson elkényeztetett vendégeinek. Időnként köd szitált, ahogy illik. A golfmező pázsitja halványsárga volt; de senki nem golfozott, mert a németek, s mi, többiek, közép-európai vendégek, nem tudunk golfozni. Ebéd után a szálló bejárata előtt hevertünk, fekvőszékekben, sportszerűen marcona, kötött ingekben, s arcuknak a napfény felé fordítottuk, mely oly gyöngéd volt e hetekben, mint egy öregedő férfi érzése, mellyel egykori vetélytársaira és szerelmeseire gondol.

Senki nem akart semmit. Az erdőnek olyan szaga volt, mint egy régi, nemes fából faragott ruhásszekrénynek. A tisztásra néha kilépett egy őz vagy egy öregedő moziszínésznő. Volt valami századon kívüli ez októberben. Soha nem éltem ilyen választékosan: az október sugártörésének oldatában lebegtünk, s csaknem jambusokban szóltunk a pincérhez. A világ elegáns volt és illatos. De néhány nappal később leesett az első hó, és kitört a Spartacus-forradalom. Akkor mind hazautaztunk, őzek, vezérigazgatók, finom költők: az ünnepélynek vége volt, új évszak kezdődött, Berlinbe érve, a gépkocsi ablakából láttam egy embert, amint a sárban feküdt, s nyakából vér szivárgott.

Erre az októberre emlékszem most. Soha többé nem éltem meg ilyen finom októbert. Mintha népszerűsítették volna e nemes hónapot. Magamra öltöm puha anyagát, mint valamilyen átmeneti konfekcióöltönyt, várakozás nélkül szemlélem a táj tárlatát, közönyösen járok színes és kopott díszletei között. Az emberről lassan lekopik minden hazugság, így a világfájdalom is. Marad a fájdalom és a világ."

/Márai:Október/

Szeptember - Szent Mihály hava - Földanya hava

Újra itthon... Lélekben még csak részlegesen... Élménybeszámoló a napokban jön...

Most a Szeptemberről...

de a kedvenc képemet azért felteszem a poszt végére :)

Az év negyedik negyedének hónapjaira már nem jutott római híresség, ezért a kilencedik, de a régi naptár szerint csak a hetedik (septem = hét) hónap a mai napig megmaradt „Septemberis Mensis”-nek. A Nap a hónap végén elköszön a kalászos Szűztől, és átlép a Mérleg csillagképbe. Ekkor van az őszi napéjegyenlőség. Innentől rövidebbek a nappalok mint az éjszakák, kezdődik a téli időszámítás.

Az őszelő kellemesen meleg napokkal és lassan hűvösödő éjszakákkal köszönt be. A szeptemberi napok bágyadt ragyogásában fehér fonalak – apró pókok – lebegnek a tarlók felett. A köznyelv ezeket „ökörnyál”-nak nevezi. Kezdődnek az őszi mélyszántások, a búza, az őszi árpa vetésének előkészítésére. Erdeink lassan őszi színekbe fordulnak. Az állatvilágot valamilyen titokzatos nyugtalanság keríti hatalmába, megindul a madárvonulás.Szeptember a betakarítások hónapja.

Lélektanilag a mérlegkészítés ideje: Mit értem el, mit érleltem meg ebben az évben? Mi az amit szeretnék elengedni?

/Forrás: Hónapsoroló Virtus/

"Az ökörnyállal kezdődik, a mustszagú erjedéssel, a dáliákkal, a színházi bemutatókkal és a japán-kínai háborúval; évszakok, egy idő óta, általában háborúkkal kezdődnek. Az égre nézünk, a sűrű, szirupszínű égre, hallgatjuk a berúgott darazsak dongását, a távoli bombák robbanását. E bombák messze robbannak, Spanyolországban és Kínában. A természet az enyészet felé tart; de az ember sem tétlen.

Bombával és ökörnyállal kezdődik, s a végén, szeptember végén, természetesen egy verssel ér véget, melyben minden rögzítve van, amit e pillanatról mondani lehet. Ez a vers külön lebeg a világirodalomban, mint egy eltévedt bolygó, melynek semmi köze a naprendszerhez, honnan elszakadt. Tartalma szegényes. Mindössze arról szól, hogy még nyílnak a völgyben a kerti virágok, s a huszonnégy éves költő neszeli az öregséget, az elmúlást, a szerelem állhatatlanságát. Ezenfelül még a világmindenség is benne van, s minden, amit az ember élettel és halállal kapcsolatban érez.

Ezt a verset mondogatom, s kutyámmal járok, mint egy orosz író, az édes, mustszagú és enyhén mustárgáz illatú őszben. A présházakban töltik a hordókat, és a gyárakban töltik a bombákat, messze valahol, szerte az őszülő világon.

A vers olyan erővel kezd szólani, szeptember végén, mintha megszólalt volna valahol egy láthatatlan zenekar. Hozzám tartozik, mint egy személyes élmény emléke. Minden szavát külön szeretem: azt is, hogy kerti virág-ot írt őszi virág-ok helyett, azt, hogy takarta helyett takará-t írt a költő, szenvelgő és régies fordulattal. Dallama, a versnek az a másik, a szavak értelmétől csaknem független tartalma, oly rejtélyesen rögzített, mintha kottába írták volna. Szeptember végén egyszerre zengeni kezd a vers, száz esztendő távolságán át, s felkavarja az időben és a mulandóságban egy szerelem és egyfajta nemesen kacér, megdöbbentően őszinte és frivol halálfélelem emlékét. Ezzel a verssel szívemben, kampós bottal karomon, kimegyek kutyámmal az őszbe. A délután meleg még. A természet szőlőcukorral táplálja gyengülő érlökését. A szökőkút tava pislog, mint egy öreg ember enyves szeme, ravaszul és alamuszian.

Az ősz a Hűvösvölgyben kezdődik, valamivel a Vámház mögött, s a Nagykovácsi rétet megkerülve elhalad a Szép Juhászné mellett; így tart a város felé. Mire az Olasz fasorba beér, már egészen városias, lódenkabátos. Délután négy és öt között kezdődik, mikor a Veronikánál még cigányzene szól, s a hűvösvölgyi cukrászdában szegény, nyugdíjas, beteg és rosszkedvű milliomosok szacharint tesznek kávéjukba. Valahol zene játszik, egészen régi és fellengzős operarészleteket, például az Undine nyitányát. A kerti utak mentén a kőangyalok hajfürtjeit vérpiros szőlőlevél ékíti. Mindez kissé édeskés, csiricsáré és túltömött, olyan, mint egy olasz opera búcsújelenete. Elmegyek a Veronika előtt, s biztosan tudom, még tartogat az élet számomra valamit, ami egyszerre lesz orvosság és édesség, mámor és szőlőcukor. Megállok, körülnézek, várakozom."

/Márai: Szeptember/ 

A kedvenc fotóm...:))

Augusztus - Kisasszony hava - Nyárutó - Új kenyér hava

 

Az augusztus régi neve a rómaiaknál „Sextilis” volt, mert a hatodik (sextus) hónapja volt az esztendőnek. Ez a neve maradt meg még a Julius Caesar-féle naptárreform után is. Amikor azonban Augustus császárnak Krisztus előtt 7-ben az időközben újra felszaporodott szökőnapok miatt újabb naptárrendezést kellett végrehajtania, akkor ennek a hónapnak a nevét is megváltoztatta: miután életének legtöbb szerencsés eseménye ebben a hónapban játszódott le, azért a saját felvett nevével jelölte meg ezt a hónapot.

/Forrás: Jeles Napok/

 

Augusztusban éri el a meleg a tetőpontját. A föld ekkor telítődik nap- és életenergiával, az embernek is fel kell töltenie magát energiával. Most amikor teljes pompájában tárul elénk a természet, keressük társaságát, a belőle sugárzó erőt.

„A növények némák ... Hangulatuk a csend. Színük nyugtató. Létükben béke él ... Dimenziójuk a mélység és a magasság. Földből és fényből élnek ... A fák, az erdők, a mezők oxigént lehelnek: ÉLETET ^___ ingyen. Mit kérnek? Kíméletet.

Nincs örömed? Menj erdőbe, keress rétet, és érezd a növények életét. Hidd el, lesz örömed. Olyan csöndes, igaz, oly szép, mint a virágok illata, mint a fák élete”

/Mácz István: Örülj velem!/ 

A Naperőből annyit vegyünk fel magunkba, hogy egész télen, egész évben sugározzon bennünk, belőlünk. A Naperők - szíverők is és most nyílik lehetőségünk arra, hogy szívünket kitárjuk, kitágítsuk. 

A „két asszony köze”, Nagy boldogasszony napjától Kisasszony napjáig varázserejű időszak. A néphagyomány szerint akkor kell gyűjteni a gyógynövényeket. Azután tároljuk a szárított gyógynövényekben - télire - a varázserőket. Ha tehetjük, menjünk ki a szabadba, tegyünk nagy sétákat, kirándulásokat, foglalkozzunk a földdel, növényekkel. Sétáljunk sokat mezítláb agyagos, homokos talajon! 

 

Táplálkozásunkon is ajánlott változtatnunk a természetes étrend jegyében. A most termő gyümölcsök, zöldségek koncentrált kozmikus energiát tartalmaznak. A gyümölcsevés, a dinnye- és szőlő-kúra ideje ez a hónap. A dinnye húsát kínálja - hús helyett. A hónap folyamán megjelenik a szőlő is.A legalább háromhetes szőlőkúra kitűnően egészíti ki a dinnyekúrát, s teljes felfrissülést eredményez. Az áfonya, a fekete szeder, az erdei szamóca, a kökény, a csipkebogyó és más vadon termő bogyós gyümölcsök nemcsak színesítik étrendünket, de ki is egészítik a kultúrnövények gyümölcseinek esetleges hiányosságait. Bőségesen vegyük étrendünkbe a szépítő, a bőrt tisztító, a májműködést serkentő uborkát, cukkinit, a fiatal tejes kukoricát! 

/Forrás: Hónapsoroló Virtus/

"Megtérnek a tengertől, a hegyek közül, az idegen, nagy városokból, ahol minden olyan különös, a reggeli teához sült szalonnát adnak, s az emberek nem veszik le kalapjukat, ha belépnek egy üzletbe, s a hölgyeknek nem csókolnak kezet: megtérnek a világból, lelkesen és hadarva adnak elő, két kézzel csomagolnak ki kagylót, melyben a tenger zúg, egy nő szemének emlékét, amint Velencében a vaporetto fedélzetén visszanézett, újfajta ruhafogast, amilyet nálunk nem ismernek. Lelkendeznek, aztán sóhajtanak, leülnek a félig kicsomagolt málhák között, kifulladtan, fáradtan, tehetetlenül. Egy pillanatig ülnek így, révedező pillantással, emlékektől csillogó szemmel, önfeledt mosollyal. Nem hallják, mikor ebédhez hívják őket. A padlón papucs hever s a Dávid-szobor apró gipszmása s egy villamosjegy Párizsból. „Igen, jövök már”, kiáltják az ebédlő felé. E pillanatban elkomolyodnak. 

De ez a komolyság, az első kanál levessel már el is múlik. Milyen szép a lakás! Persze, kitakarították, amíg ők oda voltak. Milyen szép az otthon, s Párizsban láttak egy négert, ott ült a sugárúton egy kávéház előtt, fehér nyári ruhában, girardikalapban, s arra a fűszeresre hasonlított, akinek régen, régen, harminc év előtt üzlete volt Kalocsán. Még szeptember előtt kifestik a lakást, mondják, s a kályhákat is át kell állítani. De Velencében, a dózsék palotájában, nem volt fürdőszoba; ki hinné?... Végre, igazi étel, mondják teli szájjal és csillogó szemekkel; egész úton nem kaptak egy falat rozskenyeret! De aztán eszükre jut a pillanat, mikor Hampsteadban, egy kis fennsík domborulatáról lenéztek Londonra, s egyszerre hallgattak, mert éppen este volt, s London oly nagy volt és olyan vidékies, s végképp nem értették. Aztán lefeküsznek a díványra, belélegzik az ismerős szoba változatlan illatát, még akarnak mondani valamit, Elíz csomagolja ki a pipereszereket is, mert félős, hogy kiömlött a kölnivíz. Firenzében rossz volt az ágy, még akarnak valamit. De akkor már alszanak.

Alusznak és álmodnak, s a világ csodálatosan keveredik álmukban az otthon illatával. Közben csendesen elered az eső. Mikor felébrednek, fél öt felé, már csapzott, sárgás lombozatú fák állanak az ablak előtt, s a háztetők fölött köd száll. Most megnézik a postát, s csodálkoznak, mily sok közük maradt a világhoz! A szobák, amíg odajártak, a világban, kihűltek. Eszükbe jut Szent István. Eszükbe jut, hogy két hét múlva beíratás, s aztán kezdődik az a különös, szívós, ernyedetlen, megszokott és mégis nyugtalanító feszültség, ami az otthoni élet, az otthoni munka és az otthoni pihenés. Rómában persze könnyebb, gondolják. S lemennek a kávéházba, amely így augusztus vége felé már egészen őszies; a biliárdozók hangosabbak, a lámpákat hat felé gyújtják, s elmenőben észreveszik, hogy a temetésrendező kirakata tele van egészen új, érdekes gyászjelentésekkel. E jelentéseket hazamenet figyelmesen elolvassák. 

Aztán elkövetkezik az éjszaka, s álmuk már tisztább, nyugodtabb. Néha még hallják egy londoni gépkocsi tülkének sivítását vagy a hangot, amint egy fiatal leány fölnevetett a tengerparton. Miért nevetett? – kérdik szórakozottan, némán. Az ismerős utcákon már közönyösen járnak, engedelmesen és várakozás nélkül. Az augusztus még fénylik egy pillanatra, s e fényben megvillan a világ emléke. Milyen is a világ? Van benne tenger és goromba, idegen pincérek s nagy festők képei, s valami, amit nem lehet tökéletesen megérteni."

/Márai: Augusztus/

Július - Szent Jakab hava - Áldás hava

A római naptárban a hónap eredetileg a Quintilis, „Ötödik” nevet viselte, mivel az egykori márciusi évkezdéstől számítva az ötödik hónap volt. I.e. 44-ben Marcus Antonius hízelgő javaslatára nevezték el júliusnak Julius Caesarról, aki e hónap 12. napján született.

Július az aratás hónapja. Sok vallásos szertartás, hiedelmek és szokások kísérték a kenyérgabona betakarítását, igyekezvén biztosítani annak sikerességét. Ahogy a természetben ez az időszak az érésé, a saját életünkben is ezt az aspektust érdemes mostanság megvalósítani. Azok az erők, melyek a növények rügyezését, a fiatal hajtásokat, a növekedést hozták létre, most befelé fordulnak, és az érést segítik elő. Számunkra is a megállás a feladat. Csillapítani az utóbbi hetek lendületét, és hagyni, hogy telítetten és nyugodtan érjen bennünk minden, amit ezidáig elindítottunk... :)

/Forrás: Hónapsoroló Virtus, Jeles Napok Kalendárium/

Márai helyett most egy kedves kis vers:

"Dugtam rosszkedvemet
csípős hangyabolyba.
Raktam jobbik kedvem
egy nagy garabolyba.

Garabolyt fölvettem,
föl a háztetőre,
jobbik kedvem fogytán
markolok belőle."

/Sebők Éva: Mosoly-csalogató/

Június - Szent Iván hava - Nyárelő - Napisten hava

Június (ősi magyar nevén: Napisten hava) nevét Junóról kapta, aki Jupiter testvére és felesége volt. Juno a házasság által megszentelt szerelem pártfogója, a családi áldás, születés védelmező istenasszonya és a csillagos égbolt királynője. Ő védi az asszonyokat, kiket egészséggel és szépséggel ruház föl. A művészetben úgy ábrázolják, mint a házasság harmóniájában kifejlett női szépséget. Kedvenc madara a páva.

Június a nyár előhírnöke, s a nyári napfordulás hónapja. Már buzognak az erők, melyeknek a gyümölcsök, zöldségek kifejlődését kell meghozniuk. Minden kihajt, rügyezik, a fák az égig akarnak nőni, és az ember ugyanezt érzi. A „tudatos extázis” ideje ez, szellem és anyag egymásba lendülésének az ideje. Teljes odafordulással éljük át, hogy most van a megváltozás - megváltás hónapja. Ha erre odafigyelünk, az év folyamán a megpróbáltatások idején rendelkezünk majd az egészségfenntartó testi és lelki erőkkel.

/Forrás: Hónapsoroló Virtus/

 

"E hetekben, csendesen, utazni kezdek... Már nem szeretek messzire utazni. Már csak bensőségesen szeretek utazni. Néhány év előtt, ha megszállott az elképzelés, még nem adtam alább, mint Bombay vagy Kína. Mint egészen közeli útszél vagy úti cél, melyre ásítva gondoltam, San Francisco lebegett szemeim előtt. De most már csak lassan szeretek utazni, nagyon lassan. Nem fontos, hogy a vonat haladjon. Az a fontos, hogy én haladjak. Ez sokkal nehezebb.

Goethe szerint a megérkezés sem fontos. Csak az utazás fontos, ez a lebegés, két állapot, az otthon és a végtelen, a meghitt és a veszélyes között. Júniusban mindig újra utazni kezdek, óvatosan és megfontoltan, Scott kapitány körültekintésével, s oly gyanakodva, ahogy a lábadozó járni tanul. Néha csak a szomszéd utcába utazom, portakaróval, sétabottal és kézitáskával. Felébredek az idegen szobában, s a változás csodálatos kalandját bámulom, pislogó szemekkel, megrendülten és alázatosan. Egy idegen szekrény tud oly rendkívüli lenni, mint Bagdad. A világ bennünk van. Időnként el kell indulni feléje. ...

A lakás észrevétlenül megtelik virágokkal. A hétköznap, ünnepszerűen, virágfüzért aggat homlokára, s minden kissé húsos e hetekben, anyagias. Az előszobában is virágok állnak, befőttösüvegben, a szekrény tetején is csokrok virulnak, mintha állandóan menyegző lenne valahol, sikolyokkal, szivarfüsttel és rokoni csókokkal. Kissé bódultan élek e húsos érettségben, e nem egészen ártatlan testiességben, e júniusi, meleg és kitakart anyagiasságban. A nyaralóházak tornácain mindenfelé fiatal asszonyok hevernek a fekvőszékekben, kócosan, kissé elhízottan, délutáni szundítástól piros és meleg arccal, s önfeledt, álomtól tikkadt mozdulattal nyújtózva bámulnak a lombos fák távlatán át a kertajtó felé. Egészen biztos, hogy várnak valakit. A kavics csikorog a kerti úton. Már jön a nyár, gondolják; s behunyt szemmel, kezüket, álmosan, meleg szájuk elé illesztve, rövidet ásítanak. Mire gondolnak ilyenkor? Férjek, szerelmesek, vigyázzatok! Itt a június. Valaki jár a kertben."

/Márai Sándor: Június-részlet/

Május - Ígéret hava

“Nézz utána, hogy minden napból, a legközönségesebb, sivár hétköznapból is ünnepet csinálj, ha pillanatokra is! Egy jóindulatú szóval. Méltányos cselekedettel. Nem kell sok az emberi ünnephez. Minden napba belecsempészhetsz valamilyen varázsos elemet, megajándékozhatod magad egy könyv igazságának negyedórás élményével, valamilyen homályos fogalom megismerésének kielégülésével, környezeted vigasztalásával vagy felderítésével. Az élet gazdagabb lesz, ünnepibb és emberibb, ha megtöltöd a hétköznapok percét a rendkívülivel, az emberivel, a jóindulatúval és az udvariassal; tehát az ünneppel.”

(Márai Sándor: Füves könyv)

Március – Kikelet hava

„Valami úgy ragad magával!
Futok, és nem bírok vele;
S a lég, a láthatár, az erdő

Mind boldogsággal van tele.”

                  / Revicky Gyula

A tavasz a kezdés, az újrakezdés, a születés, a kikelet. Nagy erőnövekedés tapasztalható a világban, minden duzzad a friss élniakarástól.

Készülünk a tavaszi napforduló, jó időszak ez a rendteremtésre kívül-belül. Amit most előkészítünk, megtervezünk, elindítunk, hatást gyakorolhat az egész előttünk álló évre és  kilenc hónap múlva értékes termést hozhat. Érdemes megterveznünk egész évünket, de vigyázzunk mit kívánunk, mert valóra válhat...;)

" Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázolunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégbõl érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdõvel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.
Ezt éneklem: üdvözöllek, Március! Idõbe telik, amíg az ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak, semmi köze a télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül. Már nincs bál, még nincs uszoda. Még fûtünk, de már felöltjük délelõtt az átmeneti kabátot. Ez még nem a szerelem hónapja, mint a május, s már nem a szövõdmények hónapja, mint a február. Nincs külön dallama, nincs nagy tétele. Ez a közzene.
Észreveszem, hogy néhány napja másként ébredek. Ilyesmit gondolok félálomban: mégis! Vagy: fel kell hívni! Vagy: hátha, megpróbálom! Egy hét elõtt még komoran hittem benne, hogy legokosabb, ha átadom magam végzetemnek, nem hívom fel, nem próbálom meg, belenyugszom. Közben történt valami. A külsõ világban még nincs nyoma. A természet, titkos mûhelyeiben, még dolgozik új alkotásain, nem árulja el titkait, világraszóló újdonságait. A díszletek még téliek. Csak a fény más, mely a kopott díszletekre hull. Szemem dörzsölöm, dideregve nézek körül, boldogan ásítok, ezt gondolom: Isten neki, még egyszer!
Csak színe van és illata. Ez még nem a virágok parfümje, nem is az a meleg, állati földszag, amely néhány hét múlva, nedves erjedéssel, fehér és bódító gõzökkel fejfájást okoz és õrültségekre késztet. Kis, üde illat ez, olyan, mintha szellõztetnének. Szimatolva járok, meggyfabottal. A téli ruhákat még nem tanácsos kámforba tenni. A téli szerelmeket még nem tanácsos elfelejteni. Minderre szükség lehet még. De már ilyesmit gondolok: "Talpra, magyar!" Egyáltalán, márciusban mindig Petõfit olvasom, néha hangosan is.
Dideregve és kíváncsian ülünk a fényben, az égre nézünk. Nem várunk semmi különösen jót. De örülünk, hogy kezdik.  

/Márai Sándor: Négy évszak - Március/

Forrás: Hónapsoroló Virtus